Először is. Hülyének nézhettek, mert ilyen "kínaiul" üdvüzüllek titeket, de ez azért van, mert jól néz ki. xD Na, szóval, térjünk vissza. :) Ez lesz életem első normális prológusa, szóval nem röhög, együtt érez! Készüljetek fel, egy rémesen rossz, de mégis egy kezdőnek egész jó prológusra! Na, nem is húzom tovább a szót, csapjunk, a kecskék közé! :D
Say Cheese!!
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
20 év telt el...
De az a fájdalom, amit a halála okozott, még mindig nyílt sebként él bennem. Nem tudok nem rá gondolni minden egyes áldott nap. Nem tudok nem azokra a pillanatokra emlékezni, amiket együtt átéltünk. Azokra, amiket végig röhögtünk. Együtt. És ez teszi ezeket emlékezetessé. Hogy Vele voltam. Nem is tudom, hogy hányszor megmondhattam volna Neki, hogy Szeretem. De nem tettem. Egyszer sem. Talán egy-kétszer megemlítettem összvissz. Most már mindegy. Meghalt. De. Legalább volt valaki, aki ezután mellettem volt, és ez valamennyire kárpótol. És ez az egésznek a pozitív oldala... Talán.
